|
10.
Nos, ugye, amit teszünk, azzal valamilyen módon és mértékben azonosulunk, akár tudjuk, akár nem, akár számolunk vele, akár nem. Nincs olyan cselekedetünk, amivel ne hatnánk másra, és nincs, ami ne hatna ránk. Mindebből a távolság, a gondviselés, a tudatunk és a vállalás mértéke szelektál, ami végül is számunkra a dolgok értelme. Tehát elrohanhatunk számtalan dolog mellett látszólag érintetlenül, az mégis hat ránk, lehet, hogy hiányával, mivel valami fontos elveszett számunkra. Mindennel nem lehet kapcsolatunk, de ami ránk van bízva éppen, azt eszünkkel nem kerülhetjük el, mert egyébként elvesztjük értelmét, értelmünket. Így szakadhat, és szakad szét a világ általunk, és porlad szét az építészet is építő elemeire, mivel nem élünk igazán benne saját magunk által teremtett világunkban, hanem menekülünk előle belső zugokba és még romlatlannak vélt helyekre.
Néha felfedezünk valami többet, ami más, mint a mi „termékünk”, és akkor rácsodálkozunk, majd sznobságunk és gyávaságunk okán emelkedetten távozunk. Mondván: „nincsen minden elveszve”, és ezzel felmentjük magunkat, és felejtünk. Elfogyasztottuk. Vágyunk az ehetőre, de nem a teremtésre. A többit, a nem ehetőt ugyanis ki kell köpni, ahogy Ő is kiköpi, pedig mi készítettük.
Mindenkinek van választott istene, melynek képét szépnek látja, és azt követi, tudattalan is. Számára az az érték. Amikor csalódik, akkor van lehetősége az igaz útra.
Valódi érték az, ami Őt elérte. Az értelmes, ami Érte van, Őérte. Az Értelem van. Irányt jelöl, teremtő alapállást ad.
|
